Egy vendéglátós élete

Azért szeretek vendéglős lenni, mert mindenféle dologról, a legújabb pletykákról, a város legkülönfélébb eseményeiről, meg úgy általánosságban bármiről, ami történik a világban, én mindig értesülök. Ha nem is a legkorábban, de végül minden eljut hozzám. Két kimért kis pálinka között a pultnál ücsörgő, fejét a két tenyerébe hajtó szeszkutaktól, vagy az ebédelő régi osztálytársaktól, elég egy kicsit beszélgetni velük, miközben felveszed tőlük a rendelést, és valamilyen oknál fogva, a fene tudja miért, de a többség megnyílik. Valamiért bizalomgerjesztő szakma a miénk. Vagy az én képemről süt le valami nyájas megbízhatóság, vagy a pincérek öltözéke, esetleg a szakmából adódó alárendeltség, én nem tudom, de az biztos, hogy a legtöbb ember úgy érzi, rám nyugodtan bízhatja a titkokat, velem megoszthatja az érdekességeket, amik tudomására jutottak.

Na persze az én esetemben az sem mellékes, hogy én vagyok az étterem tulajdonosa, s így már azt is komoly gesztusnak veszik részemről, hogy ha kimegyek, és én veszem fel a rendelést. Ők úgy érezhetik, maga a tulajdonos tiszteli meg őket, hogy ők ennyire magas rangú vendégek, pedig az igazság az, hogy általában csak akkor állok be én is a pultba vagy pincérkedni, ha valamelyik alkalmazott kidől, nem ér rá, vagy túl sok a vendég. Amikor abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy az alkalmazottaim éppen elegendőek a feladatok ellátására, néha csak beállok az ajtóba – pincér felszerelésben, mintha magam is épp keményen robotolnék –, szívélyesen üdvözlöm azokat, akik épp betérnek hozzánk, majd szépen eligazítom a pincérfiúkat, és kész. Én le is tudtam az adott vendégcsapattal a feladatomat.

Nem tűnik valami szimpatikus hozzáállásnak, azt gondolom. De minek is feszegessen, hogy előtte harmincöt éven át hogyan robotoltam én magam is úgy, mint az őrültek, s vetettem alá magam minden megalázó vendégszónak. Az elégedetlenkedő háziasszonyoknak, akiknek nem sült át eléggé a húsa. A nagyképű üzletembereknek, akik a világ legkisebb borravalóját pöccintve szórták felém, s ha nem kaptam el, szégyenszemre a földről kellett felcsipegetnem azt, mint valami utolsó koldus. És persze én akkor lestem el a főnökömtől azt, hogy hogyan is viselkedik egy igazi vendéglátós góré. Álcázza magát. Munkásnak, pincérnek álcázza magát. És szégyentelenül learatja a babérokat. Learatja a szakácsnak járó dicséretet, learatja a kézfogásokat, intézi a fizetést, és persze ő hallja az összes szaftos pletykát. De persze, gondolom ezt már kitaláltátok ti is, ha elégedetlenkedő kuncsafttal találja szemben magát – és azért ez gyakran megesik a mi szakmánkban –, akkor felháborodva, mint a sötét nagyúr vágtat a konyhára, hogy előkerítse, ki is a felelős a vétségért, amit felhánytorgatott valamelyik panaszos vendég.

Szóval ez a magatartás legyen bármennyire is visszataszító és etikátlan, azt hiszem, ha évtizedeken át ilyen főnök mellett dolgozol, elirigyeled tőle végül ezt a fajta szakmai jólétet. Úgyhogy én mindig is tudtam, ha egyszer vezető pozícióba kerülök, akkor bizony én sem fogok másként cselekedni.

De elég is a felesleges szájtépésből. Mindez nem több, csak ködevés, üres, néma beszéd. Amiért írom ezt a bejegyzést, az az, hogy a legutóbb aztán olyan sztorit is megosztott velem az egyik régi cimborám, nevezzük meg most Ákosnak, hogy a szám azóta is jószerivel tátva maradt a nap minden percében.

Egy nap, valamikor délelőtt, amikor csak általában az italozgató, kocsmázgató alakok járnak hozzánk, betért Ákos, és rendelte sorban a söröket, úgy, hogy alig bírtam hordani neki. Na, a negyedik után már meg is eredt a nyelve neki. Azt gyanította ugyanis, hogy a felesége megcsalta. Méghozzá egy nála jóval fiatalabb sráccal. Ez volt a gyanúja. Én meg persze meg is sajnáltam, meg is hívtam magam is néhány korsóra, mert a fenébe is, ha velem történne, hát a minimum lenne, amit elvárnék, hogy valaki meghívjon egy-két jópofa sörre.

Végül aztán elmormogta nekem a bánatát. Nem hiszitek el, de felbérelt egy magánnyomozót. Mondok neki, Ákos, te nem néztél túl sok X Aktákat? De ő esküdözött, hogy látott egy hirdetést, egy pesti magándetektívről, aki vállal ilyen nyomkövetést is, s szemmel tartja az asszonyt, hogyha a hűtlenség gyanúja üti fel a fejét. Ákos aztán arról is kezdett nekem beszélni, elég ittasan már, hogy milyenek a magánnyomozó árak Budapesten, mert hogy ő alaposan utánajárt, ki lenne a legmegbízhatóbb. Lényeg a lényeg, ez a szerencsétlen végül is bevallotta, hogy azért ivott, mert kiderült, hogy a felesége egyáltalán nem csalja meg senkivel sem, csak titokban táncórákra jár, társastáncra, mert Ákos, ez a mafla, nem volt hajlandó vele, amikor megkérte rá.

Szóval ilyen bensőséges titkokat is megtudhat az ember, ha egy kis krimó tulajdonosa. Sőt, engem aztán kifejezetten elkezdett érdekelni, hogy milyen is egy valódi magánnyomozó, mert korábban nem hittem volna, hogy van ilyen nálunk is. Hát uzsgyi, én is rákerestem a magánnyomozó árakra Budapesten, és találtam is egy elég komolynak tűnőt, aki részletesen leírja, hogy milyen szolgáltatásokat tud nyújtani. Mert a magánnyomozói munka magában foglalja a btk meg a jog legtöbb területének ismeretét. Problémás pénzügyek, biztosítási csalások, hűtlenség meg egyéb ilyen dolgok esetében a szabadságjogok súlyosan sérülhetnek, egy detektívnek pedig tudnia kell, hogy meddig terjed a hatalma. Vegyük például azt, hogy ha valaki arra béreli fel, hogy egy polgári ügyhöz bizonyítékokat szerez be. Ehhez persze nem csak jogi jártasság, hanem éleslátás, széles körű tapasztalat, a bürokrácia átfogó ismerete, a különböző eljárások és procedúrák megértése igényeltetik.

Ha netán bárki vendéglátásra adná a fejét, én csak javasolni tudom ezt a fajta hozzáállást. Na persze csak akkor, ha te vagy a főnök, és el tudod viselni, tudod kezelni, hogy az alkalmazottaknak ez nyilván bökni fogja a csőrét. De tényleg sok hasznos dolgot meg lehet tudni. Én például most ettől a sztoritól vagyok oda, hogy rájöttem, a valós életben milyen szolgáltatásokat nyújtanak a magánnyomozók.